Valahol Kelet-Európában

1956 októberének végén változékony volt az időjárás. Derült, szeles, esős órák váltogatták egymást, az egykori fényképeken felöltős és kiskabátos embereket is látni. Minket, gyerekeket mackóba öltöztettek, hogy meg ne fázzunk, és amíg a felnőttek otthon politizáltak, mi mehettünk, amerre kedvünk tartotta. Iskolába, munkahelyre nemigen jártunk akkoriban.

Kilencévesen, csupa nálam nagyobb gyerek között sodródtam az árral. A bátyám barátai kiterjedt kapcsolatrendszerrel rendelkeztek, minden eseményről értesültek, és mivel állandóan ott tébláboltam körülöttük, nekem is fülembe jutottak a hírek.

Megtudtuk például, hogy ég az ávós főiskola. Néhány saroknyira, gyönyörű panorámás telken álló kastélyban működött az intézmény; mire odaértünk, a tüzet már eloltották, viszont a kihalt folyosókon fél lábszárig lehetett járni a poroltókból kizúdult, fehér porban, és az ember néha belebotlott valamibe, amit elő lehetett kotorni, aztán egymás között elcsereberélni. Valószínűleg így találtuk azt a kis kaliberű Frommer automata pisztolyt is, amely napokon át a legféltettebb kincsünk volt, majd — mivel elsütni egyszer sem mertük, pedig teli tárral hevert ott — elástuk egy fa tövében a János-hegyen. A fát persze elmulasztottuk megjelölni, így a fegyvert már egy hét múlva sem találtuk volna meg.

De nem ezt akartam elmesélni, hanem egy másik szeles, esős délutánt.

Híre jött, hogy nyitva áll a Rákosi-villa. Csak az nem megy be, aki nem akar.

Mi persze akartunk.

Rákosi Mátyás rezidenciája ugyancsak néhány saroknyira volt tőlünk, lakója Moszkvába menekült, az őrség szétszéledt, a környék lakossága pedig bekíváncsiskodott, uram bocsá', talán még zabrált is egy kicsit. A korabeli sajtóban is megjelent néhány fénykép az épület belsejéről; ma már nem tudom, hogy az emlékezetemben őrzött kép mennyiben származik saját élményeimből, mennyiben befolyásolták az újságfotók.

Egy dologra azonban nagyon világosan emlékszem. A dolgozószobában, az intarziás íróasztal sarkán állt egy házi telefonközpont. Na, azt elhoztuk.

Gyönyörű, sárgára pácolt, fényezett cseresznyefából készült ládika volt, a teteje kissé lejtős, hogy kényelmesen lehessen kezelni a nyolc-tíz háromállású kapcsolót, amelyek a nikkelezett fém tárcsa két oldalán sorakoztak. Voltak a berendezésen karcsú, fekete bakelit nyomógombok is, meg néhány kis lámpa, lecsavarható, színes műanyag kupakkal. A bakelit kagyló bonyolult alakú, szarvasagancshoz hasonlatos fémvillán nyugodott, fekete, halszálkamintás selyemhuzatba bújtatott kábel kötötte össze a készülékkel. Múzeumba illő darab volt, az az igazság.

Csak otthon nyitottuk ki a dobozt, amelyben huzalok, kapcsolók, tolókák, emeltyűk, csappantyúk sokasága foglalt helyet, minden összefüggött mindennel, a finommechanika és a még integrálatlan elektronika remekműve volt az egész. Kizárt, hogy szovjet modell lett volna, talán háború előtti magyar, de még inkább német gyártmány lehetett.

Ez a készülék hosszú éveken át kiapadhatatlan kincsesbányának bizonyult. Ha a bátyámnak fizikai kísérlethez, repülőgép-modellhez, fülhallgatós rádióhoz kellett valamilyen drót, csavar, alkatrész, csak belenézett, és kiszerelte. A doboz nagy sokára végül kiürült, csak a faanyag maradt belőle. Bizony nem lehetetlen, hogy gyújtósként végezte a cserépkályhában.

Már a hatvanas évek közepén jártunk, és még mindig megvolt a telefonkagyló. És akkor bejött az országba a beatzene, és muszáj volt zenekart alapítani. Kellettek elektromos gitárok, azokhoz hangszedő, a hangszedőkhöz hajszáldrótból készült, vasmagos tekercs. Basszusgitáros voltam, a négy húr négy tekercset követelt.

Ekkor ütött az utolsó órája Rákosi Mátyás telefonjának. A hallgató két vasmagos tekercset tartalmazott, kettőt még szereztem valahonnan, beépítettem a gitár testébe, néhány drótszállal kivezettem a jack-csatlakozóhoz, és árnyékolt kábellel rádugtam a Pacsirta rádióra.

Lélegzetelállító erővel dördült meg a hangszer, és döngött később is, amikor az ugyancsak házilag barkácsolt erősítőbe kötöttem be. Ezzel a hangszerrel léptem fel zenekarommal első munkahelyem, a Statisztikai Hivatal vállalati buliján is, az összetolt könyvtári asztalok tetején.

Ha nem félnék attól, hogy végképp hiteltelenné teszem a történetet, elmondanám, hogy a Rákosi telefonjából készült gitár hangját a Statisztikai Könyvtárba száműzött Bibó István is élvezettel hallgatta a közönség soraiban. Ezt persze már csak a kelet-közép-európai viszonyokban igen tájékozott olvasók hiszik el.

Nekik ajánlom a fenti históriát, a többiek meg gondoljanak, amit akarnak.