Révbíró Tamás
SÜTI
Ott laktam akkoriban — a hegyoldalon. Budapesten a téli sportok hívei oda zarándokoltak, ahol én gyerekeskedtem — a sárga fogaskerekű széles kocsijai télen mindig tele voltak sílécekkel, szánkókkal, vastag ruhájú emberekkel. Nekem nem kellett fölszállnom a Fogasra, elég volt néhány sarkot gyalogolnom, és ott voltam a pesti síelők Mekkájában, a Normafánál.
Bátyámnak és nekem összesen egy pár síbakancsunk volt, úgy negyvenkettes méretű lehetett. A bátyám lábára kicsit nagy, az enyémre nagyon. Amúgy remek darab volt: gojzervarrott, durábel; ahol a síléc kötése rácsatlakozott, a bakancs valódi bőrtalpát sárgaréz kapcsok erősítették. Kissé kopottas volt már, mert alighanem apánk ifjúkorából származott, de a vak is látta, hogy ez békebeli, örök darab, ebben még anyag van, kérem.
Az egy pár bakancs miatt csak felváltva sportolhattunk, de ez nem volt baj; a bátyám síelt, én ródliztam, úgysem tudtuk volna együtt űzni a kettőt. A Normafánál jól el voltak különítve egymástól a kétféle gondolati iskola követői.
No, elég az hozzá, hogy aznap épp rajtam volt a sor és a síbakancs. Talán azért, mert síelésre már nem volt alkalmas a hó, de a szánkóval még el lehetett bohóckodni a lejtőn. Vasárnap kellett legyen, mert más napokon kora délután az iskolából kellett hazatérnem, most viszont vonszoltam a spárgára kötött ródlit magam után, kacsázva az ormótlan bakancsban, melynek orrában golyóvá gyűrt újságpapír szolgálta kényelmemet.
Anyám, mikor meghallotta, hogy nyitom az ajtót, kiszólt a konyhából. Biztos, hogy vasárnap volt.
— Kisfiam — így anyám —, ugorj már le Irénke nénihez, kérj kölcsön egy csipetnyi piros paprikát. Most fogytam ki belőle, majd holnap megadom.
Megadtunk minden csipetnyi piros paprikát. Ezek még olyan idők voltak.
Tudni kell, hogy Irénke néniék az alagsorban laktak, és volt egy szőke kislányuk is, szintén Irénke, ezért nem sokat kellett biztatni engem, már szedtem is a lábam, nosza, irány az alagsor. (A kis Irénke a továbbiakban sem szerepel a történetben; aki csak emiatt olvasná tovább, ehelyt akár abba is hagyhatja. De meg fogja bánni.)
Szedtem a lábam, rajta a negyvenkettes bakanccsal, azon az olvadó hólével és a súlyos, ragacsos sárral. Le a lépcsőn, a terasz alatt megkerülve a házat, és a hátsó fronton be az alagsori folyosó zöld ajtaján.
|
ugyanott, ugyanén. Az ajtót azóta kicserélték, éppen lakásfelújítás zajlik |
Minden idegszálammal éreztem, hogy nem vagyok szalonképes — a bakancsom velőtrázó állapotban van. Megálltam ezért az ajtó előtt a rácsos lábtörlőn, és illemtudóan kopogtam az ajtófélfán.
Irénke néni előbújt a konyhából, és én belekezdtem mondókámba.
— Kezét csókolom, az anyu küldött, mert éppen elfogyott a piros paprikánk, és ha tetszene tudni holnapig kölcsönadni egy csipet...
Mondtam, mondtam, egyre halkabban és egyre gyorsabban, mert közben arra lettem figyelmes, hogy Irénke néni nem szól egy szót sem, csak mind üvegesebb szemmel nézi a lábamat.
Kicsike, gömbölyű, szőke asszony volt, alig magasabb nálam; jól láttam tekintetében az iszonyatot, amelyet a bakancsom látványa keltett, és éreztem az egyre fokozódó feszültséget az idegrendszerében. Szája széle elfehéredett; a kezében, ma is látom, kék kockás vászon konyharuhát gyűrögetett.
Tudtam én, mire gondol. Arra gondol, hogy mindjárt bemegyek ezzel a két irdatlan, sáros, vizes, havas bakanccsal az ő nett kis lakásába, ahol egész délelőtt porszívózott, törölgetett, felmosott.
Nézett lefelé, és rettenetes kínban volt, amitől persze csakhamar én is. Zavartan álltunk egymással szemben az ajtó két oldalán, ő az előszobában, én kint a lábtörlőn.
Muszáj megnyugtatnom, gondoltam, különben rosszul lesz itt nekem. Jeleznem kell valahogyan a jóindulatomat; nehogy azt higgye, én nem tudom, mit viselek a lábamon. Csosszantottam hát kettőt-hármat a lábtörlőn.
Mozdulatomra Irénke néni arcából kifutott a vér, és a konyharuhás kezével nekitámaszkodott a falnak. Szája megnyílt, és egy furcsa kis nyikkanást hallatott. Ez volt az első hang, amelyet kiadott, amióta meglátott az ajtó előtt.
Azonnal tudtam, hogy valami rettenetes baj van. Úgy éreztem, a térdem visszafelé hajlik; egy másodpercig nem is mertem lenézni. Aztán nem halogathattam tovább.
Egy nagy tepsi süteményben álltam. Irénke néni remekműve, rácsos linzer. A vasárnapi ebéd utánra.
Alul egy réteg tészta, aztán finom baracklekvár, majd a gondosan megsodorgatott tésztapálcikákból kirakott rács. A lúdtollból kötött ecsetet tojásfehérjébe mártotta, megkenegette a rudacskák tetejét, hogy szép aranybarnára piruljanak, utána betette a sütőbe. Sütés közben többször is ellenőrizte a színét, majd amikor elkészült, konyharuhával megfogta a szélét, kihúzta a sütő lenyitott ajtajára, és meghintette vaníliás porcukorral. Aztán kitette az ajtó elé. Hogy hűljön.
A folyosó sötétjében, az ajtó előtt a földön a négyszögletes, lapos tepsi csalódásig olyan volt, mint egy lábtörlő. Méretre, színre, rácsra egyaránt.
Ott álltam a közepében, tízéves kis kamasz, a rettenetes bakancsban, és piros paprikát kértem kölcsön.
A szürrealizmus előfutára, Lautréamont azt mondta valamiről: szép, mint egy varrógép és egy esernyő véletlen találkozása a boncasztalon.
Persze ő sohasem járt a Normafánál.
|
Megjelent a Playboyban valamikor 1991-ben vagy 1992-ben |