VISSZA
A TARTALOM-
JEGYZÉKHEZ


Dobos Anna

Rozskenyér

1944 március 29-én a Sztójay Döme miniszterelnök vezette magyar kormány elrendelte (m. kir. minisztérium 1.240/1944 M. E. számú rendelete), hogy minden 6. életévét betöltött zsidó személy külső ruházatán, feltűnő helyen, megkülönböztető jelzést köteles viselni. A rendelet hatályba lépésének ideje 1944. április 5.

Hat és fél éves voltam. Ha a gyerekeknek félévenként megünnepelnék a születésnapját, annak április 7-én lett volna a napja. De egy valódi szülinapi zsúrra való készülődés sem okozhatott volna nagyobb izgalmat és boldogabb várakozást. Mostantól fogva a felnőttek áhított világának tagja leszek.

Családunk akkor már kizárólag nőkből állt. Nagymamám, anyám, anyám két húga meg én. A férfi családtagok közül egyről — apámról — már tudtuk, hogy nincs életben, kettőnek a sorsáról akkor még nem kaptunk hírt. A négy asszony kiborította a rongyoszsák tartalmát az asztalra, és elkezdett sárga textilmaradékok után kutatni. Találtak is egy régi, divatjamúlt vászonblúzt. A színe fakó volt egy kicsit, de azért a célnak tökéletesen megfelelt. Kartonlapból kivágott háromszög volt a sablon. Előbb hegyével fölfelé, azután lefelé fordítva ráhelyezték az anyag hátoldalára, szabókrétával körberajzolták, majd ollóval kivágták. Már csak fel kellett varrni a kabátokra.

Négy ilyen vászon csillagot szabtak ki, a négy felnőtt számára. Nekem valami csinosabbat szerettek volna készíteni, aminek jobban örülhetek. És találtak is a zsák alján egy darabka sárga bársonyt. Senki sem emlékezett már rá, hogy kié volt, és milyen ruha része lehetett újkorában. Élénksárga volt, de mégsem rikító, remekül mutatott a kis sötétkék pepita tavaszi kabátomon. Felvarrták rá, és én születésnaposhoz illő örömmel léptem ki vele másnap az utcára, hogy ország-világ előtt megünnepelhessem felnőtté avatásom nagy pillanatát.

A nagy pillanatot csak kevéssé árnyékolta be az a tény, hogy anyám, aki az utcán a kezemet fogta, végig lehajtott fejjel ment, mintha elvesztett volna valamit, és a járdán próbálná megtalálni. És azt sem értettem igazán, hogy az emberek ahelyett, hogy visszamosolyogtak volna büszke kis képembe, elfordították a fejüket.

*

A csillag miatt érzett boldog büszkeség nem tartott sokáig.

Júniusban át kellett költözni Szondy utcai lakásunkból egy Király utcai csillagos házba. Már nemcsak a ruhánkon viseltünk megkülönböztető jelet: a házunk kapujára is felmázolták sárga olajfestékkel. Egy udvari szobában zsúfolódtunk össze; az egész ház dugig volt öregekkel, gyerekekkel, nőkkel. A többi gyerek is viselt csillagot, de csodálkozva láttam, hogy ennek egyáltalán nem örülnek.

Egyre gyakrabban fordult elő, hogy rendőrök állítottak be, és leparancsolták a lakókat az udvarra. Alkalmanként tíz-tizenöt embert kiválasztottak és magukkal vitték.

Anyám és húgai több lehetséges túlélési stratégiával megpróbálkoztak: svájci menlevélért álltak sorba napokig — egy-két utcai razziát sikerült is ezek segítségével megúszni —, ha mégis bekerültek egy menetoszlopba, az első adandó alkalommal megszöktek.

Ilonka nagynénémet a Király utcai házból vitték el. Az udvarról még felmehetett, hogy kétnapi hideg élelmet és meleg ruhát csomagolhasson magának. A menet a Körúton vonult. Lassan haladtak, mert a környező utcákból folyamatosan újabb, nőkből és idősebb férfiakból álló csoportokat hajtottak ki. Egy lovas kocsi állt a járda mellett. Ilonka levette a hátizsákját, rátette a kocsi platójára, és egy óvatlan pillanatban a kerekek közé bújt. A menet továbbhaladt. Ilonka megvárta, amíg jobban besötétedik, akkor letépte kabátjáról a csillagot, zsebre vágta, mert másnap is szükség volt rá, aztán kibújt a járda felőli oldalon, és elvegyült a járókelők között. Késő éjszaka ért haza.

A szerencsével párosult merészség egy ideig jó szolgálatot tett, de a veszély napról napra nőtt.

Megpróbáltak legalább engem biztonságosabb helyre vinni. Egy lehetőség kínálkozott. A Vöröskereszt által létesített gyerekotthonba kerültem a belvárosi Zoltán utcában, és kis időre ez jó megoldásnak is tűnt.

Október után azonban nyilasok lepték el az utcákat, és már nem létezett biztonságos hely. Híre ment, hogy több gyerekotthon lakói a Dunában végezték, és sejteni lehetett, hogy ránk is sor kerül majd.

A csillagot lefejtették a kabátomról. Megkezdődött a bujkálás.

Szökés, hamis papírok, kölcsönvett név, betanult mondatok, idegen lakások, pincék.

Nem sejthettük előre, hogy sikerül-e átváltozni, eltűnni, észrevétlennek lenni, életben maradni. Az is bizonytalan volt, hogy meddig tart majd, és ki lehet-e bírni addig. A sors kegyelmének és anyám akaraterejének köszönhetően túléltem. De azt nem sejtettem, hogy a bujkálás nem ér véget, hanem eltart még vagy húsz évig.

*

Anyám, aki végzettsége szerint ápolónő volt, a háború után nem tért vissza a szakmájába. De az egészségügytől nem szakadt el, előbb az orvos-szakszervezetben, majd az Egészségügyi Minisztériumban kapott munkát. Nem volt magas beosztása, az ápolónők képzését irányító osztályon lett előadó.

Egy napon hivatalos iratokat hozott haza. Az volt bennük, hogy mostantól megváltozott a nevünk. A Minisztérium úgy látta jónak, hogy ne legyen a dolgozói között olyan, aki idegen hangzású nevet visel. Anyám leánykori nevét, sőt még a nagymama leánykori nevét is megváltoztattatták.

Sokkal később, már érettebb fejjel megpróbáltam, de nem sikerült megértenem, miért volt erre szükség. Miért volt szégyellni való 1945 után, ha egy kishivatalnok zsidó származású? Miért nem szerepelhetett az irataiban, hogy anyja neve Büchler Róza? Miért kellett eltitkolni ötven éve halott dédapám nevét?

Akkor nekem nem okozott különösebb gondot a névváltoztatás, az osztálytársak is hamar megszokták. A tanító néni egy ideig még a régi nevemen hívott ki felelni, de aztán ő is megtanulta az újat. Volt már ilyen az életemben: a papírokon, amikkel az ostrom alatt bujkáltunk, szintén idegen név szerepelt. Azt csak rövid ideig kellett fejben tartani, ez a mostani véglegesnek látszik. Ennyi a különbség.

De az üzenetet vettem: ne látszódj, lapulj meg, ne tűnj fel, ne szúrj szemet. Bújj el!

*

Egy családi döntés eredményeként a negyedik elemit egy szabadság-hegyi úgynevezett erdei iskolában kezdtem el. Otthon elhatározták: sápadt vagyok és girhes, levegőváltozásra van szükségem.

Úgy alakult, hogy nemcsak levegőt, hanem vallást is változtattam.

1948-at írtunk. Abban az évben még kötelező volt a hittan. A tanítás megkezdésének másnapján összeírták, ki milyen vallású. Tegye fel a kezét, aki katolikus: sok kar emelkedett a magasba. Aki református: voltak szép számmal. Evangélikus: öt vagy hat gyerek az osztályban. Izraelita?

Egy pillanatig kivártam, mielőtt fölemeltem volna a karomat. Körülnéztem. Senki nem jelentkezett. A kezem lent maradt, elbújtam az előttem ülő háta mögé. Nem mertem vállalni „az osztály egyetlen zsidója” szerepét. Valóban én voltam az egyetlen, vagy más is ugyanígy meglapult?

Hittanórára odacsapódtam az evangélikusokhoz. Senkinek sem tűnt fel, hogy eggyel többen vannak, mint ahány jelentkezett.

A harmincas években sok barátom és ismerősöm családja kikeresztelkedett. Eleinte azt remélték, hogy így megtarthatják az állásukat, később, hogy az életüket. Utóbb kiderült, hogy a felvett új vallás egyikre sem nyújtott garanciát. A mi családunk ezzel nem próbálkozott. Nem voltak vallásosak, nem tartották volna hitszegésnek. Választhattak volna maguknak egy kicsit veszélytelenebb vallást a túlélés reményében, mégsem tették.

Negyedik elemista korom óta röstelkedem, hogy én arra a néhány erdei iskolai hétre megtettem.

*

Befejeztem a nyolcadik osztályt, és hogy a szünidő hasznosan teljen, Éva barátnőmmel együtt egy tankönyvraktárban dolgoztunk két hónapig.

Reggel nyolctól kettőig cipeltük a könyvcsomagokat. Megrendelési listák alapján össze kellett állítani és trepnire tornyozni a tízesével becsomagolt könyveket. Ha megérkezett a teherautó, láncot alkottunk, úgy dobáltuk egymás kezébe a több kilós kötegeket. Gyorsan kellett dolgoznunk, és egyáltalán nem volt könnyű röptében elkapni s ugyanazzal a mozdulattal tovább dobni a nehéz csomagokat.

Hamar beleszoktam a munkába. Élveztem a tempóját, elkaptam a ritmusát, ügyesen csináltam. Éva vézna kislány volt, nehezebben boldogult. Görcsösen igyekezett, de hiába szedte össze minden ügyességét, attól csak még többet hibázott. Sokszor esett ki a ritmusból, megakasztva ezzel az egész csoport munkáját.

A raktárban csak nők dolgoztak. Egyik nap Éva nem jött munkába, már nem emlékszem, hogy miért. A nők, kihasználva, hogy nincs jelen, egész nap rajta köszörülték a nyelvüket.

— Ezek nem tudnak dolgozni — szólt a sommás vélemény. — Láttátok, hogy nyúl a csomagokhoz?

— Minden zsidónak büdös a munka. Bezzeg neked máshogy áll hozzá a kezed — dicsértek meg engem.

Már nyitottam a számat, hogy a képükbe vágjam: de hiszen én is!

De nem szóltam semmit. Nem mertem. Féltem előbújni.

*

1964-ben egy évre kijutottam Amerikába. A rám zúduló élménytömegből élesen kirajzolódik egy máig emlékezetes pillanat. A New York-i földalatti egyik állomásán óriásplakáttal találtam szemben magam. A képen egy néger kisfiú nagy szelet kenyeret majszolt. A felirat így szólt: Nem kell zsidónak lenned ahhoz, hogy kedveld a Lowe-féle rozskenyeret. Megtántorodtam. Így is lehet?

Magyarországon akkor már húsz éve senki nem merte kimondani, pláne leírni azt a szót, hogy zsidó.

Megjelent:
Élet és Irodalom
2004. május 14.

Dobos Anna

Kezet fogtam Rákosival

Bolsevik korszakom hétéves koromban kezdődött. Hogy mikor ért véget, azt nehezen tudom évszámhoz kötni, talán akkor vagyok a legőszintébb önmagamhoz, ha úgy fogalmazok: fokozatos elbizonytalanodás után, 1956-ban fejeződött be, látványosan. (A „látvány” szó szerint értendő: korabeli sajtófotó bizonyítja, hogy október 23-án ott lelkesedem a Petőfi szobornál.)

A Mozgalom már 1945 előtt megjelent a családunkban. Manyi nagynéném vőlegénye, Ede személyében. Ede bácsi – akkor még így hívtam – az illegális kommunista párt tagja volt, és ezt a tényt családunk előtt, de még én előttem sem tartotta titokban. Hamarosan Manyi is vele tartott kirándulásoknak álcázott politikai összejövetelekre, röpcédulás akciókra.

Apám nyugtalanul szemlélte a fejleményeket. Nem Ede nézetei keltettek benne ellenérzéseket: forrófejű, meggondolatlan természete miatt féltette. Õt is, meg a családot is.

Politikai nevelésemet Ede azzal kezdte, hogy mozgalmi dalokra tanított. Határozottan emlékszem arra, hogy az utcán menve magamban dúdolom: „Drága föld, szülőhazámnak földje”, miközben arra gondolok, hogy ezt hangosan nem szabad énekelnem. Vagyis nemcsak a dalokat, hanem a konspiráció elemi szabályait is elsajátítottam. Az Internacionálét is megtanultam tőle, de félrehallottam a szöveget, sokáig úgy énekeltem, hogy „föl, föl, te édes proletár”.

Ideológiai fejlődésem egy időre megszakadt, amíg nagybátyám a testvérével együtt egy németországi koncentrációs tábor lakója volt. Bátyja 1945 tavaszán egy kis kézikocsin húzta hazáig, mert Ede kiütéses tífuszból eredően mindkét lábára átmenetileg megbénult.

Szinte törvényszerű volt, hogy a háború után a család életben maradt tagjai egy emberként láttak neki a kommunizmus építésének. Mindenki párttag volt (nagymamám is), mindenki falujáró volt (nagymamám kivételével), és mindenki lelkesedett a Szovjetunióért.

Természetesen én sem maradhattam tétlen. Hamarosan két barátnőmmel meg egy festékes vödörrel jártam a környékbeli utcákat, és festettem vörös csillagot a házfalakon éktelenkedő nyilaskeresztekre.

A Sziget utcában, ahová beírattak, viharos gyorsasággal szerveződött a serdületlen ifjúság. Ahogy az előző korosztályok indiánosdit játszottak, mi ugyanolyan lelkesedéssel alakítottunk Ifjú Gárdát, utánoztuk Timurt és csapatát. Õrsök és rajok alakultak, csapattanácselnökök és őrsvezetők kerültek ki közülünk, és rövid időn belül egészen röhejes és ugyanakkor kétségbeejtő módon utánoztuk a kerge felnőtt világot, amely körülvett minket.

Ma is megvan a naplóm, amit 1949 végétől 1951 őszéig vezettem. Alig esik szó benne barátnőkről, kirándulásokról, kedvenc versekről és filmekről, pláne fiúkról. Majdnem az egész kis piros kötésű könyvecske a „mozgalomról” szól. Az egyik legkorábbi bejegyzés, november 5-i dátummal: ”Ma egykor csapatgyűlés volt. Önkritikát gyakoroltunk, mi őrsvezetők az őrsünkről. Szörnyen izgultam.” Nem sokkal ezután, december 28-án: „Káderezés volt. Megmaradtam őrsvezetőnek. Sztálin elvtárs születésnapján [december 21.] a Skodnitz és az őrse vörös nyakkendőt kapott. Irtó irigyeltem tőle. Most már nem.”

Egy évvel később már súlyosabb kérdések foglalkoztattak. 1951. január 7-i bejegyzés: „Mindenki a háborúról beszél. A hangulat feszült. Felvittem Ágihoz egy térképet, és azt tanulmányoztuk. Az ő véleménye, hogy május felé kezdődik, télen nem kezdenek háborút. Az atombombát csak végső szükség esetén használják. Ha sor kerül rá, mindenképen segíteni fogom a frontot. Még nem tudom pontosan, hogy hogyan, talán Timuri munkával, vagy valami mással, még nem tudom. Az ország népe készülődik.”

A Visegrádi utcai házban, ahol laktunk, nagy tábla fogadta azokat, akik a lépcsőházba beléptek. „MIT TETTÉL MA A BÉKÉÉRT?”, ez állt rajta. És én minden nap, iskolából jövet megálltam a tábla alatt, és alapos önvizsgálatot tartottam.

Mindeközben fontos változások történtek a felnőttek és a saját családom világában is.

Egyre gyakrabban robbantak ki otthon heves politikai viták. A családban már nem volt mindenki egyformán lelkes. Döbbent és néma szemlélője lettem a korábban nálunk teljesen szokatlan hangos szóváltásoknak. A két szélsőséges álláspontot Ede és Ilonka nagynéném képviselte. Ede, aki jól ismerte Szőnyi Tibort, a Rajk-per egyik vádlottját, képtelenségnek tartotta az ellene felhozottakat, és ezért kétkedésének adott hangot —-- persze csak szűk családi körben — az egész per valóságtartalmát illetően. Ilonka felháborodva tiltakozott, mondván, a Párt nem tévedhet.

Majdnem komoly baj kerekedett abból, hogy Ede a háború előtt pár évig Belgrádban járt egyetemre. Ez éppen elég ok lehetett arra, hogy gyanús jugoszláv kapcsolatokkal vádolják meg. Tartva a letartóztatásától, anyámék egy távoli unokatestvér, Bolgár Paja segítségét próbálták igénybe venni. Paja az Államvédelmi Hatóságnál dolgozott, Péter Gábor beosztottjaként. Nemhogy azt nem ajánlotta fel, hogy kezeskedik Ede ártatlanságáért, de egyenesen azzal fenyegette a családot: mindannyian bajba kerülhetnek Ede miatt.

A rokon végül is nem váltotta be fenyegetését, sőt később őt csukták le főnökével együtt néhány évre.

1953 nyarán, már első gimnazistaként nyári építőtáborban voltam. No, semmi Sztálinváros, csak egyszerű mezőgazdasági munka egy pilisi faluban. Egy vasárnap Ede és Manyi meglátogatott. Feltűnően vidámak és felszabadultak voltak. Arról beszéltek, hogy most már minden megváltozik, és sokkal jobb lesz. Egy nevet emlegettek, amelyet akkor hallottam először, Nagy Imréét.

Még három évnek kellett eltelnie, hogy ez a név valóban a változás reményét jelentse sokunk számára.

Ötven év távlatából, amikor azon töprengek, milyen abszurd mélységekig lehet az embereket manipulálni, és az agymosás hatékonyságát mennyire fokozhatja, ha mi magunk is arra vágyunk, hogy fehérnek lássuk a feketét, gyerekkorom egyik fontos epizódja jut az eszembe.

1946 május elsején hármunkat, Kuki barátnőmet, a már emlegetett Skodnitzot és engem választottak ki sok ezer gyerek közül, hogy a Hősök terén felállított dísztribünön egy-egy orgonacsokrot átadjunk népünk vezetőinek. Hárman álltak fenn az emelvényen. Középen Rákosi Mátyás széles mosollyal, balján Veres Péter komoran, jobbján Szakasits Árpád közepesen. Skodnitz adta át Szakasitsnak a csokrot, nekem Veres Péter jutott, Kuki részesült abban a megtiszteltetésben, nem csekély irigységünkre, hogy Rákosit köszönthette. Ám, csodák csodája, a nagy ember a virágokat átvéve lehajolt, és sorban mindhármunkkal kezet fogott.

Mély nyomot hagyott bennem az esemény, olyannyira, hogy amikor év végén arról kellett dolgozatot írnunk, mi volt életünk legnagyobb élménye, a dolgozatom címe ez lett: Kezet fogtam Rákosival.

Kuki barátnőm pedig, amikor hazament az ünnepi felvonulás után, és beszámolt szüleinek a Rákosi Mátyással történt találkozás csodálatos pillanatáról, ezzel fejezte be lelkesült beszámolóját: – Ti nem is tudjátok, hogy közelről milyen szép!

#

Megjelent:
Népszava, Szép Szó
2004. július 10.

VISSZA
A TARTALOM-
JEGYZÉKHEZ