Abból a számomra ünnepi alkalomból, hogy Fodor Ákosnak új verseskötete jelent meg (a címe: Dél után, közreadta a Fabyen kiadó), eszembe jutott, hogy talán meg kellene írni ezt a dolgot. Mármint azt, aminek megírásába ezennel belekezdtem.Úgy tervezem, hogy amit írok, a versolvasásról fog szólni, de közben tágul a látószög, és sok minden másra is vonatkozik majd. Szerencsés esetben nagyon sok minden másra.
Ahogy mondandómat most, a fejemben elkészülve nézegetem, látszólag csak papírra kellene tennem. Nem látom akadályát, hogy célomat sikerüljön elérnem. Számos gátló tényező azonban csak írás közben jelentkezik majd, és lehet, hogy egyiket-másikat nem sikerül leküzdenem. Hogy akkor mi kerül majd a papírra, ha kerül egyáltalán, arról e pillanatban még fogalmam sincs.
Ennyit elöljáróban, de nem függetlenül a lényegtől.
A vers a fehér papír befestékezett területe. Általánosságban megállapítható, hogy e terület bal felső sarkában, a címnél kezdődik, és az utolsó sor jobb szélén végződik.Ez a vers materiális rétege: az, ami le van írva. Ez a versnek azon része, amelynek létrehozása közben a költő tollának hegye kopott, tintája fogyott, ideje telt-múlt. Ez az a réteg, amely a vers átlagos elszavalásakor az előadóművész hangképző szerveinek működése folytán megrezegteti a levegőt.
Sok szót, időt, energiát, figyelmet érdemel ez a réteg, és meg is kapja. Ez az, amelyet a kiadói szerkesztők gondoznak, amelyet a filológusok kutatnak, amelyet az iskolai irodalomórán verselemzés címén boncolgatni szoktunk. E kitüntető bánásmód miatt sokan azt hiszik, hogy ez a réteg maga a vers.
Hát nem.
A vers a végére kitett (vagy nem tett) pont után folytatódik, sőt hajlok arra a nézetre, hogy ott kezdődik csak igazán.
Mivel ez az egész dolog Fodor Ákos új kötetének apropójából jutott eszembe, ebből szemelek ki egy verset, és azon próbálom megmutatni, mire gondolok.
Tessék, nincs pont a végén — ráadásul nem is nagy betűvel kezdődik. Erre a körülményre bizisten nem is gondoltam, amikor e verset választottam. Külön ajándék a sorstól, hogy már a vers ortográfiája is alátámasztja, amit fentebb mondtam: a vers túlárad önmaga határain, nem az elején kezdődik, és nem a végén fejeződik be. Alatta-fölötte ott a fehér papír: az a hely, ahol a vers olvasója egészíti ki a szöveget, akár tetszik neki, akár nem.
AXIÓMA
ahol, akárhol
akárki imádkozik,
az a hely: templomIgen — gondolom a fenti haiku olvastán: az a hely valóban templom. Ott Isten van jelen.
Az EMKE-aluljáróban rálőttek egy latin-amerikai muzsikusra. Andrassew Iván írt valahol erről, és a szívembe markolt vele. Körülbelül azt találta mondani: amikor valaki zenél, olyan, mintha imádkozna. Aki imádkozik, arra ember fegyvert nem fog. Imádkozás közben még az orgyilkos trónbitorlót sem szabad ledöfni. Ahol zenélnek, ott Isten van jelen. Az a hely: templom. Inkluzíve az EMKE-aluljáró.
Ekkor eszembe jut, amit Hamvas Bélánál olvastam. Az ateistáknak szánt imakönyvben (A bor filozófiája) Isten nevét értelemszerűen ki sem szabad ejtenie, ezért mindenféle fedőneveken emlegeti, mint amilyen például csók, vagy mámor, vagy főtt sonka. Vagy: bor.
Amikor először olvastam ezt, úgy éreztem, és ma is úgy érzem: senkinek semmiben nem lehet annyira igaza, mint ebben Hamvasnak. Ahol csók, mámor, főtt sonka vagy bor van, ott Isten van jelen, ezt annak is be kell látnia, aki egyikkel-másikkal történetesen nem él.
Hát akkor mi templom, mi nem az?
És akkor végül — a teljes gondolatmenetet nem írom le, mert az olvasó számára nagyobb öröm, ha maga járja végig — eljutok az egyetlen logikus következtetéshez: minden hely templom.
A vers alatt és fölött található fehér papír legkivált az.
Milyen az élet: a kötetben a fentebb idézett verssel épp szemközt, még lapozni sem kell, a következő szöveg olvasható:
Na, tessék. Hát így olvasson az ember verset. Amit az előbb elgondoltam, itt áll világosan megfogalmazva, kezdhetem elölről az egészet.
HIDEG HÁRMASHANGZAT
egy szűzfehér tárgy
(WU WEI)
kékfehér árnyéka a
hófehér havon
Azt gondolom, verset úgy olvas jól az ember, ahogy a zuhany alatt áll: nem méricskélve, melyik vízcsepp hol éri a bőrét. A zuhanyozás élményét nem aszerint ítéli meg, mennyire szimmetrikus vagy egyenletes volt a vízsugár. Egyszerűen átengedi önmagát, és ha minden jól megy, utána tisztábbnak érzi majd magát, mint előtte volt. Talán még az sem baj, ha csak a tisztaság érzése marad meg, és a vízre nem is gondol többé.Persze, ha jobban megnézzük, az is lehet, hogy voltaképpen kötelességünk lenne köszönetet mondani minden egyes csöppnek, amely a zuhanyrózsából reánk zúdul, s tisztálkodásunkat elősegíti, a világ rendje valamiért mégis úgy alakult, hogy ezt nem tesszük. Megnyugtató tudat, hogy a víz emiatt még nem emelt panaszt.
Minden hely templom, ugyanis (ha úgy tetszik: ennélfogva) Isten mindenütt jelen van. Ahol valaki imádkozik, vagy zenél, vagy verset olvas, vályogot vet, ás; örül vagy szenved, él vagy hal, szül vagy gyilkol, az a hely: templom.Sebesen vissza kell tehát szaladni ennek az írásnak az elejére, hogy a terjengősnek mutatkozó címet lerövidítsem, sorban kidobáljam belőle, ami fölösleges, hiszen benne van az előbb idézett versben.
No, körülbelül ebben a legutóbbiban sikerült megragadni a lényeget. Amikor verset olvas az ember, nem olvasni volna jó.
Hogyan olvasson az ember verset?
Hogyan olvasson az ember?
Hogyan ... az ember?
Hogyan ...
...
(1998. április)