Révbíró Tamás

Megnemtörténetek
Olvastam egyszer egy amerikai magazinnovellát, amelynek emlékét a mai napig őrzöm. E novellatípus előállításának módszerét odaát egyetemi szemináriumokon és esti tanfolyamokon tanítják; fortélyait kis kézügyességgel bárki elsajátíthatja, egy-egy darabért a magazinok pár száz dollárt fizetnek, szinte meg lehet belőle élni, pláne, ha az embernek van főállása is.

Ennyiből már sejthető, hogy e műfajban ritka az az írás, amelyre az ember az elolvasás másnapján még emlékszik. Furcsálltam is erősen, hogy ez az egy ilyen mélyen bekarcolta magát emlékezetembe, holott a szerző nevére még körülbelül sem emlékszem; legföljebb annyi sejlik, hogy alighanem nő lehetett az illető.

Röviden arról volt szó, hogy egy amerikai asszony a válás után az utószezonban Görögországba utazik felejteni. (Lehet, hogy épp Utószezon volt az elbeszélés címe?) Kréta szigetén egy kisvárosi kávéház teraszán ül egymagában, egyetlen megmaradt turistaként, és nézi a tengert, amikor megjelenik és a terasz túlsó végén egy másik asztalhoz leül Gregory Peck.

Nincs mese, valóban ő az, az ünnepelt világsztár ül ott egy szál magában. Ahogy vörösbort rendel, az az érces, mégis bársonyos hangja is félreismerhetetlen.

A magányos asszony (nevezzük Louise-nak, bár nem biztos, hogy a szerző is így nevezte) ül a teraszon, és nézi a magányos filmcsillagot, aki gondolataiba merülve kortyolgatja az italt, és észre sem veszi őt. Közben lassan bealkonyul, a nap a borszínű tengerbe hanyatlik (a tanfolyamon javasolni szokták, hogy tetszetős természeti képekkel lazítsuk olykor a cselekményt, ez a gazdagság érzetét kelti az olvasóban, és jót tesz a terjedelemnek is); kigyúlnak a pisla villanykörték a teraszon. Gregory Peck fizet, beszáll egy bérelt kocsiba, és kigördül hősnőnk életéből.

Louise lassan átballag a téren a szállodája felé, s belül mardossa az önvád. Csak ketten voltak ott, ráadásul honfitársak, sok ezer mérföldre az otthontól. Ha lett volna bátorsága, hogy odamenjen, és megszólítsa... Ugyan, szó sincs arról, hogy akár egy futó kaland erejéig is meg akarta volna kaparintani, dehogy. Csak pár emberi szót váltani vele — épp azzal az emberrel, aki a megbízható férfi megtestesítője volt számára a vásznon: diagonális ellentéte annak a csirkefogónak, akit el akar felejteni, de képtelen rá.

Aztán Louise hazautazik Cincinnatiba vagy Poughkeepsie-be, és éli tovább mindennapi életét, de soha nem tud magának megbocsátani. Nem a meg nem szült gyerekeket, nem a romba dőlt kapcsolatokat, nem az elvesztegetett éveket, még csak nem is az önmarcangolás meddő hónapjait, hanem azt, hogy akkor, azon a krétai teraszon nem beszélgetett el Gregory Peckkel, pedig megtehette volna.

A napokban jöttem rá, miért maradt meg bennem ez a novella. Elmondom egy füst alatt azt is. (Még szép, különben mi célom lett volna a fentiekkel?)

1966-ban felvételiztem a bölcsészegyetemre, abszolút zöldfülűként, így nem is okozott nagy meglepetést, hogy fölvettek. Egy szépséghibája volt a dolognak: zöldfülűségem a zsűrinek is feltűnhetett, mert arra ítéltek, hogy egy éven át ismerjem meg a való életet, mielőtt visszaülnék az iskolapadba. Előfelvételnek hívták ezt akkor.

Így kerültem kisegítői beosztásban a Központi Statisztikai Hivatal Könyvtárába, ahol közvetlen, sőt gyakorlatilag egyetlen főnököm egy magas, hajlott hátú, régimódi, kerek szemüveget viselő férfi lett. Világoskékre fakult, hosszú raktárosi köpenyében, lassú léptekkel járt-kelt a polcok között; halk, kissé éneklő hangján minden nap elmondta, mi a feladatom (könyvtárközi cserekönyvek csomagolása, polcrendezés, felújított kötetek visszaszállítása a kötészetről, mikor mi adódott). Én meg végrehajtottam, amit mondott, nem volt rám panasza.

Egy éven keresztül minden áldott munkanapon találkoztunk, szinte a teljes munkaidőt együtt töltöttük, de én a világon semmit nem tudtam róla. Csak azt az egyetlen tényt, hogy Bibó Istvánnak hívják.

Sokkal, nagyon sokkal később, és akkor is fokozatosan ébredtem rá, ki volt ez a magas, szemüveges, szelíd, kedves ember. Miért kezelte őt a könyvtárigazgató olyan őszinte respektussal, hogy az egyszer-egyszer még nekem, a zöldfülűnek is feltűnt.

Teltek-múltak az évek, egy idő múlva hozzáférhetővé váltak az írásai, és én Bibót is felírtam képzeletbeli veszteséglistámra. Ott gyűjtöttem mindent, amivel, úgy éreztem, az ország tartozik nekem, és sohasem fogja megadni. Az első negyven évet, és mindent, ami azalatt kimaradt az életemből. A nem-utazásokat, a nem-egzisztenciát, a nem megtartott Beatles- és Stones-koncerteket, a nem megvehető lemezeket, a nem megnézhető filmeket, a nem elolvasható könyveket, amelyeket pedig az én nemzedékemnek is huszonévesen kellett volna megismernie, meg az összes többit, amit felsorolni sem szeretek — és persze minek is: ugyanabban a korban éltünk valamennyien.

Ezen a listán, annak is előkelő helyén állott Bibó, akiről tizenkilenc évesen, személyes találkozásaink idején semmit sem tudtam; mert nem tudhattam, mert nem emlegették, mert nem publikálták, mert anatéma volt — mert mire odajutottam, sok ablak már hosszú időre bezárult. És magamban csöndben korholtam a sorsot, amiért annyi mással együtt a Bibóval való beszélgetések lehetőségét is megvonta tőlem.

Többször meg akartam már írni ezt, de sosem tettem. Csak mostanában talált egymásra bennem az amerikai novella és a saját történetem. Mostanra érlelődött meg az igazi kérdés.

Ugyan mit mondhatott volna Bibó István nekem, a kamaszkorból alig kinőtt ifjoncnak, aki a hatvanas évek derekán a bölcsészkarra készül, homályos elképzelései vannak arról, hogy esetleg majd írni vagy fordítani fog, és addig is beatzenekart alapít, mert végre valamit muszáj csinálni?

Mit mondhatott volna? Valószínűleg olyanokat, mint amit Gregory Peck mondott volna Louise-nak azon a krétai teraszon.


Megjelent
az Élet és Irodalomban
1997. április 25-én
Vissza a tartalomjegyzékhez