Révbíró Tamás

Apám hitte?

Apám élete számtalan ponton kötődött a vizekhez. Katonaként folyamőr volt a Duna Győr környéki szakaszán. A háború előtt és után a győri folyammérnökségnél dolgozott. Az ötvenes években az árvízvédelem volt szakterülete, de ott volt a diadalmas szocialista nagyberuházás, a tiszalöki vízlépcső építésénél is. Őrzi nevét egy műszakirajz-tankönyv — rég elavult már, ugyan ki használ ma redistollat? —, és őrizzük még néhányan, akik ismertük.

My Dad Amikor hatvan éves lett, sietve nyugdíjazták. Nem méltatlankodtunk, nem csodálkoztunk ezen, megértettük akkori munkahelye vezetőit. Apámat néha már kicsit zavartnak láttuk mi is. Az agyi erek elmeszesedése, gondoltuk, nála a szokásosnál hamarabb elkezdődött.

A vasárnapi ebédnél nagy lendülettel világpolitikai fejtegetésekbe bocsátkozott, és olykor szomorúan furcsa dolgokat mondott. Nem szóltunk közbe, nem vitáztunk vele, csak össze-összenéztünk, amikor előadta, hogy Európában a nemzetállamok kora lejárt. Hogy ott van előttünk az eleven példa, az Amerikai Egyesült Államok, az usa, ahogy mondani szokta, és tökkelütött hülye minden politikus, aki nem látja be, hogy Európa számára nincs más lehetőség a lépéstartásra, mint az, ha létrehozza az Európai Egyesült Államokat, ahol az országhatárok jelképessé válnak, az emberek úgy vállalhatnak munkát külföldön, ahogy ma vidéken, és a vámok nem bénítják a szabad kereskedelmet. Meg fogjuk látni, mondogatta, hogy hamarosan megindulnak az ázsiaiak, Japán csak az első közülük, és mindenkit lemosnak a világpiacról. Amerikának is kapaszkodnia kell majd, de Európának semmi esélye nem marad, ha nagyon hamar észbe nem kap.

Bólogattunk, és valami sajgó szorítást éreztünk a szívünk táján, mert a hosszúra kihúzott asztal mellett szívesebben beszélgettünk volna a család ügyeiről. Arról nem is szólva, hogy amikor apám ezeket előadta, Brezsnyev még egyenesen járt, folyékonyan beszélt, és időközönként Budapestre is ellátogatott, hogy találkozzék Jánosom Kádárom. Az országhatárokon rendszeresen karbantartották a műszaki zárat, és évente lekenték a vasfüggönyt, hogy meg ne rozsdásodjék.

Szegény apám meg csak ezt az egy dalt zongorázta. Később rosszabbodott az állapota, mindenféle ballonkabátosokat emlegetett, akik hazáig követték a villamoson... Erről már igyekeztem lebeszélni, mert féltem, hogy beleköt valakibe, és bajba keveri magát, de azt hiszem, csak azt értem el, hogy egy idő után nem mesélt többé a ballonkabátosokról, bár változatlanul a sarkában látta őket.

Aztán egyszer csak elment. 1988 szilveszter előestéjén döntött úgy, hogy a nehezen feldolgozható változásokat hozó 89-es évet már nem várja meg. Rajzait, festményeit, fafaragványait anyám őrzi, kedvelt szobanövényeit ápolja, és napközben olykor lapozgat a megmaradt iratokban.

Úgy egy évvel ezelőtt bukkant rá egy levélre, amely a hetvenes évek vége felé érkezhetett. Feladó az Elnöki Tanács titkársága, a címzettje pedig apám, a nyugalmazott technikus.

Kedves R. elvtárs — valahogy így szól a levél —, köszönjük a tervezett dunai vízerőművel kapcsolatos észrevételeit, melyeket eljuttatunk az illetékesekhez. Tájékoztatására közöljük, hogy a terveket kiváló szakemberek készítik... és így tovább, és így tovább. A levél egymagában lapult egy dossziéban, előzmények nélkül.

Mi történhetett? Apámat ismerve úgy képzelem, hogy az evangélikus gyülekezet énekkari próbájáról hazabuszozott a Várból, út közben porcelánkék szemével szúrósan méregette a ballonkabátosokat, majd otthon magára csukta szobája ajtaját, felütötte mérnöki kézikönyveit, kiteregette a helyszínrajzokat, előszedte a logarlécet, vázlatokat készített, számolt, hófehér szakállát simogatva gondolkodott. És arra a következtetésre jutott, hogy ez így nem lesz jó. Szólni kell nekik, különben még képesek, és csúnyán elbaltáznak nekünk valamit.

Számításait még egyszer ellenőrizte; talán bepötyögte a tőlem kapott zsebkalkulátorba is, bár a logarlécben jobban bízott, aztán lement a sarki Ápiszba, száz ív A4-es papírt meg egy csomag fehér javítólapkát vásárolt (az utóbbi ma is megvan, alig használta), elővette a kis Consul táskaírógépet, és megírta aggályait. Becslésem szerint a tanulmány úgy harminc-negyven oldalasra sikeredhetett. Legépelte tisztázatban, két példányban, kék indigóval, mellé tűzte az aprólékos magyarázatokkal kiegészített táblázatokat, aztán hozzáfogott, hogy megírja a kísérőlevelet. Legkésőbb ekkor el kellett döntenie, hogy kinek küldi el.

Címezhette volna a vízügyi főhivatalnak, a minisztériumnak, a Minisztertanácsnak, a pártközpontnak is. Sejtelmem sincs, milyen meggondolásból döntött az Elnöki Tanács mellett. De látnivaló, hogy döntése helyes volt: a magas helyről kedvező választ kapott. Az ügy jó kezekben van, gondolhatta; a válaszlevélben említett szakemberek között ott van néhány volt kollégája, csupa eszes, tehetséges gyerek; ha kézbe kapják a Laci bácsi beadványát, nyilván utánaszámolnak majd, akkor pedig belátják, hogy igaza van, és felhagynak azzal a képtelen agyrémmel, hogy erőművet építsenek a Dunakanyarban.

Ebben megnyugodva el sem tette a tanulmány, a rajzok, a táblázatok másolatait — a dossziéban csak a levelet őrizte meg.

Én viszont, amióta az a levél előkerült, egyre azon töröm a fejem: lehet, hogy a ballonkabátosokról szóló kényszerképzeteit is át kellene értékelnem?

Megjelent a Népszava
Szép Szó mellékletében
2003. március 29-én.

Vissza a tartalomjegyzékhez